Dzsina, a legkülönb : 

 Lóimádóknak, illetve tizenéveseknek ajánlom. Egy lány és egy ló a történet főszereplője. 

 

A hosszú várakozás

Charlotte

Mostanában esténként furcsa álmok gyötörnek, és meg szeretném tudni miről is van szó. Egy hónapja álmomban megjelenik egy ló… ennél több még nem derült ki.

 

-          Charlotte!- szólalt meg a tanárnő dühösen.

 

-          Tessék, Misis Gedis?!- emelte fel a fejét  Charlotte a padról.

 

-          Ne álmodozz megint! – nézett rám dühösen.

 

Teltek a percek, és megszólalt a csengő. Igaz, egy pár percet még kellett várni az iskolabuszra, és fél óra még elvisz Mr. Deniel farmjára, de tudtam, hogy ma már nem kell visszamennem abba a terembe, hol a fél napomat töltöm. Az iskolabusz minden nap egy-két perces késéssel megállt, és a sofőr mindig kedvesen üdvözölt minket. Frank, a sofőr kicsit ráncos, idős ember volt, de nagyon kedves, okosnak látszó, kipirosodott arcát szinte sajnálni lehetett. Ő vitt minden egyes nap az iskolába és onnan haza. De a mai napon tíz perc késéssel érkezett az iskolabusz. Mindenki kérdezősködött az igazgatótól, Mr. Paultól, de nem tudott semmit. Mikor végre megérkezett Frank, arcán izzadtságcseppek folytak, amik az ölébe potyogtak. Majd egy zsebkendővel leitatta azokat. Azon a napon Frank nem tűnt valami magabiztosnak. Úgy éreztem nem mondd el mindent, ami történhetett vele az úton, de olyan érzésem támadt egyik percről a másikra, hogy az álmommal kapcsolatos lehet, így mindent megpróbáltam bevetni Franknél. Mikor felszálltam az iskolabuszra, Franknek feltettem egy-két kérdést.

 

-           Frank, jól van?- kérdeztem bizonytalanul.

 

-          Igen, persze, köszönöm. – mondta kétségbeesetten.

 

Leültem a barátnőm mellé, és Frank viselkedését tanulmányoztuk. Nem sokra jutottunk azon kívül, hogy teljesen látható volt rajta, hogy feszült. Egy pár perc múlva már nem is figyeltünk rá. Hazafele menet egy érdekes könyvet szoktam olvasgatni, mely egy gyönyörű vadlóról szól. Mostanra a felénél sem tartok. Miután elolvastam egy fejezetet, megállt a busz.

-          Ó, egy megálló és otthon vagyok. – örvendeztem.

 

Mikor az ajtóhoz közeledtem, a barátnőm, Enie hátulról integetett.

 

-           A sapkád! Köszönöm! – mondtam elmosolyodva.

 

A sapkámat felhúztam a fejemre, mivel szeles idő volt. Nemsokára beköszönt a tavasz. Mikor megláttam a réten elfekvő kétemeletes házat, elmosolyodtam és a szemem könnybe lábadt. Anyukám az ajtóban integetett, és várta, hogy megölelhessen. Mögötte megjelent Mr. Deniel, és egy nagy puszit nyomott édesanyám arcára. Kissé fájt, hogy nem az édes apukámat látom anyukám mögött. Apukám egy lóversenyen vesztette el az életét, lovával Tantossal együtt. Én akkor 9 éves voltam. Most is nagyon hiányzik, és sokat gondolok rá. Anyukám, Lussy összejött Mr. Deniellel, így összeköltöztünk. Nagy farm, és elég nagy ház tulajdonosa volt Mr. Deniel. Anyukám égkék szemébe néztem és nem vágytam másra, csak arra, hogy szorosan átöleljük egymást, így minden energiát belefektetve rohantam a ház felé. Párperc fárasztó futás után anyukám karjaiba ugrottam. Mr. Denielt is megöleltem, de nem olyan lelkesen. Anyukám megparancsolta, hogy üljek ki a verandára és tanuljam meg az aznapi leckét. Nem voltam valami fényes tanuló, de a négyes átlagomat tartottam. Miután végeztem a tanulnivalómmal felszaladtam a dombra, ahol az istálló állt csendesen egymagában. Mr. Deniel hat lovat tartott, közöttük a mi két lovunkat is. Az én lovam Bonnie, egy sárga, erőteljes kanca volt. Rengeteg versenyt nyert, még apukám lovagolt rajta, mint zsoké. Anyukám lova, Tower, egy szürke kisbéri félvér, Mr. Deniel lova pedig Lion, egy díjnyertes fekete, frusio north star, mén ló volt. Lion már elég idős, de a korához képest jó kondiban volt. Bementem az istállóba, és a boksz ajtaján Bonnie kidugta a fejét, miközben a szénát majszolta. Lepucoltam, majd felnyergeltem és kimentünk egy kiadós sétára az erdőbe. A fák közt sétálva néha megjelent bennem az a gondolat, hogy mi lehet azzal a fura álommal!? Lehet, hogy valóra válik, vagy csak a képzeletem szüleménye. 

-          Mindegy, - suttogtam halkan – megpróbálok a lovaglásra                     koncentrálni.

 Miközben Bonnie hátán kényelmesen elüldögéltem oldalra néztem, és láttam, hogy a fák között beszűrődik a melegen sütő napsugár. Pár másodperc múlva látomásom volt. Egy ló, aki egy ménest vezetve vágtázik le a dombon. Miután befejeződött a látomásom észbe kaptam, hogy ez a ló szerepelt az álmomban. Ügetésbe kezdtem Bonnieval és hazafelé vettük az irányt. Lenyergeltem Bonniet és berohantam a szobámba, látomás hatására reszketve ágyba bújtam. Anyukám mondta, hogy állítsam be az ébresztőórám hét órára, hogy le ne késsem a buszt. A puha ágyneműbe dörgöltem a könnyeimet, melyek a félelem miatt születtek. Anyukámnak nem akartam szólni, gondoltam, majd akkor, ha eljön az ideje.

Dzsina

Mióta a ménesünk vezér nélkül maradt, elhatároztam, hogy páromat helyettesítve vezetem a társaimat. A páromnak, Amaroknak egy ember, aki megszelídített lován ült, egy kötelet forgatva a nyakára hajította. Azon a forró délutánon kétségbeesetten nem tehettem semmit. A kiscsikónk, Auróra szépen növöget, gesztenyebarna színét apjától örökölte. Nemsokára besötétedik, így jeleztem társaimnak a továbbvonulásra. Két óra vánszorgás után, még sötétedés előtt hazaértünk, a mi kis mezőnkre, ahol egymást felváltva őrködtünk és pihentünk. A kis Auróra apa nélkül nagyon elkeseredett, de tudta, hogy itt vagyok neki, én. Az anyukám, Szelly élt még, igaz kissé idős volt már, de tudtam, hogy megpróbálja helyettesíteni Amarokot, még Auróra meg nem nő, és már tud magáról gondoskodni.

Charlotte

Reggel felébredtem, és megdörzsöltem szemeim, és képeket láttam a lóról. Kiderült, hogy ez a ló egy vadló, ki egy ménest vezet, mivel párja odalett. Tudtam, hogy a vadló külsejét Frank, a buszsofőr valamiért tudja, mivel az egyik látomásomban megjelent Frank és a vadló. Így elmentem hozzájuk egy kis sütivel, amit még tegnap készítettem. Tíz perc séta után végre megérkeztem, és egy egyszerű mozdulattal bekopogtattam. Frank felesége, Misiz Tina volt csak otthon. Mikor meglátott, arca elpirult, és kedvesen köszönt.

 

-          Jó napot. – üdvözöltem.

 

-          Nagyon rég láttalak, Charlotte. Kérlek, gyere be! – mondta mosolygósan Tina néni.

 

-          Tina néni, én igazából Frankhez jöttem. – mondtam bizonytalanul.

 

-          Ó, hát Frank nincs itthon, egy öt perce indult el, azt nem mondta hova, csak azt, hogy megkeresi azt a lovat! – mormolta Tina néni.

 

-          Egy lovat? – kérdeztem. Igen! – válaszolt Tina néni. Jaj, majd elfelejtettem, egy kis sütemény, én sütöttem. – dicsekedtem.

 

-          Ó, milyen kedves vagy Charlotte. – simogatta meg arcomat Tina néni.

 

-           Hát, köszönöm a vendéglátást, de most megpróbálom utolérni Frankat. – indultam az ajtó felé.

 

-          Ó, nincs mit és sok szerencsét. – integetve köszönt Tina néni.

 

Ahogy csak tudtam hazafelé futottam. Mikor már láttam az istállót, megkönnyebbültem, és az istálló ajtajához érve bementem Bonnie bokszába és felnyergeltem. Vágtába indítottam Bonniet és a Király-szoros felé irányítottam. Először éreztem Bonniet ilyen magabiztosnak, mintha ő is tudta volna, miért megyünk. Mikor megláttam Frank lovát, Negrót egy fához kikötözve leszálltam a kényelmes nyeregből és Bonniet is mellé kötöttem. Frank az utat vizsgálta.

 

-          Jó napot Frank! – köszöntem hangosan.

 

-          Szervusz, Charlotte! – üdvözölt. Hát Te meg mit keresel itt? – kíváncsiskodott.

 

-          Magát Frank. – mondtam.

 

-          Ó, és miért? – kérdezte barna szemével az utat bámulva.

 

-          A tegnapi késés miatt!

 

-          Ó, elkéstél valahonnan miattam? – bámult ijedten.

 

-           Nem-nem, de nem is maga miatt volt a késés, igaz Frank? – néztem kíváncsian.

 

-          Nem, nem Charlotte. – válaszolt elkeseredve – egy vadló miatt késtem el, mikor az iskolabusz elé vágott defektet kaptam. Tíz perc alatt cseréltem ki a kereket.

 

-          Értem, és hogy nézett ki az a vadló? – kérdeztem a talajt bámulva.

 

-          Nem láttam, Charlotte, ne haragudj.

 

-          Semmi gond! – mondtam elkeseredve, és tudtam, hogy Frank négy szem közt soha nem hazudna.

 

-          Most mennem kell, de Te is menj majd haza! – válaszolta, mikor már hazafelé ügettek Negróval.

 

-          Azért megvizsgálom az utat. – suttogtam magamban.

 

Patanyomokat és a busz nyomát láttam a kb. öt centiméter mély sárban. A patanyomok egy kis ösvényen mentek tovább, amit valószínűleg Frank nem vett észre. Bonnie felé szaladtam és felültem a nyeregbe, ami valaha apámé volt. Miután elindítottam Bonniet a kis ösvény felé, a távoli hegyekből egy nyerítő ló hangját hallottam. Öt perc ügetés után átértünk a szoros végébe, ahol egy hatalmas mező feküdt rengeteg patanyommal. Körüljártuk a mezőt, de egy lovat sem találtunk. De a távolból nyerítést hallottam. Sajnos nem mertem tovább menni, mivel ott már eltévedtem volna, mert rengeteg fenyő, bükk és tölgy volt azon a területen az úr. Így hazafelé vettem az irányt. Bonnie egyenletes, kényelmes vágtája hazáig megmaradt. Adtam neki vacsorát, és elhatároztam, hogy holnap iskola után kicsit előbb eljövök a szorosba, hátha megleshetek néhány vadlovat. Lefekvés előtt édesanyám egy hírt akart közölni.

 

-          Charlotte, Mr. Deniellel nagy mondandónk van. – örvendezett anya. Lesz egy kishúgod! – anyura nézett és szorosan átölelte.

 

-          Úgy gondoltuk Lussyvel, hogy örülnél neki, és ettől nem lennél itthon olyan magányos. – mondta bizonytalanul Mr. Deniel.

 

-          Ó, persze nagyon boldog vagyok. – mondtam unottan.

 

-          Van vacsora a hűtőben. – mondta Mr. Deniel.

 

-          Köszönöm. – válaszoltam.

 

Miután végeztem a vacsorával lefeküdtem aludni. Csak arra a hatalmas mezőre tudtam gondolni, amely a Király-szoros mögött fekszik. A másik dolog, amin törtem a fejem, hogy el-e áruljam Franknek, anyának vagy esetleg Mr. Denielnek.

 

Dzsina

 Miután a távoli hegyekben lelegeltük a friss, zöld füvet, jelezve társaimnak a hazamenetelre egyre éreztem az emberszagot, és mögém parancsoltam Aurórát. Auróra, ahogy csak tudta tartotta a vágtánk sebességét. Amarok elég nagy ménest vezetett, de miután elment tartani akartam a vérvonalat. Így átvettem a ménes vezetését.

 

-          Auróra párja lesz majd a vezérmén. – elterveztem magamban.

 

Auróra csak másfél hónapos, de már most is apja vére csordogál benne. Mire közeledtünk a szoros mögé egyre csak az emberszagot éreztem, ami szörnyen bosszantott. Felidegesített az emberszag, és legalább kétszer gyorsabban vágtáztam a fenyvesek, és a tölgyek között, Aurórára, és anyukámra nem is ügyelve. Másfél óra nagy sebességű vágta után átkutattuk a mezőt, de szerencsére az ember visszavonult, de ami aggasztott, hogy itt járt. Körülnéztem anyukámat és Aurórát kutatva, de a szaguk is egyre jobban távolodott.

 

-          Lemaradtak, csak magamra és az emberre figyeltem. – áhítoztam magamban.

 

Elküldtem két erőteljes mént, Leonidaszt és Loduszt, de két órát vándoroltak, Aurórát, és anyukámat kutatva. Mivel besötétedett, visszaparancsoltam őket a méneshez. Azon az estén csak is arra gondoltam, hogy merre lehet Amarok, Auróra és az édesanyám, a családom. Anyukám igaz erős, bölcs kanca volt, de nem elég ahhoz, hogy magát és a kis Aurórát is védelmezze, a különböző ragadozók elől. Nem tehettem mást, csak vártam…

 

A hatalmas kanca
Charlotte

 Kora hajnalban, öt órakor kiszaladtam Bonniehez és azt gondoltam, hogy iskola előtt talán megpillanthatom azt a lovat. Bonnie csodálkozva nézett, hogy miért jövök hozzá kora hajnalban. Mikor felnyergeltem és ráültem, olyan volt, mintha tudta volna. Bonnie néha új meglepetéseket hozott. Mikor balra húztam volna a szárat, Bonnie kérés nélkül arra ment, mely engem igazán meglepett. Ügetésbe, végül vágtába ugrattam a lovat, és egy szempillantás alatt oda is értünk. A Király-szoros vége előtt megállítottam Bonniet és magabiztosan odaszóltam neki: - Maradj! Bonnie, kedvesen engedelmeskedett. Egy hatalmas tölgyfa mögé guggoltam, és elővettem a távcsövemet, amit apámtól a kilencedik születésnapomra kaptam. Megpillantottam a távolban egy hatalmas ménest. Elképesztően pompázott fényes sörényük a Napfelkeltében. Arra vágytam bár megérinthetném, hosszú, majdnem földig érő sörényüket. Már vagy tíz perce bámultam őket, és rápillantottam a karórámra:

 

-          Hű már ennyi az idő? – csodálkoztam.

 

Felugrottam Bonnie hátára, és vágtába ugrattam. Hazafelé menet már kényelmetlen vágtát ültem. Hazaérve, visszavittem a bokszába Bonniet és a szobámba rohantam, majd felhúztam az egyenruhámat. Szerencsére nem voltam késésben, sőt még a farmon élő hét kutyát is megetettem, és a tizenkét cicának is dobtam néhány falat ínyencséget. Mikor láttam az iskolabuszt, felkaptam az iskolatáskámat és rohantam. Frank tudta, hogy rám legalább két percet várni kell, így minden nap várt is.

 

-          Jó reggelt Frank! – udvariasan köszöntem.

 

-          Jó reggel, Charlotte! – viszont üdvözölt.

 

De Frank visszahúzott egy szóra.

 

-          Charlotte, találtál valamit a Király-szoros mellett miután elmentem? - kíváncsiskodott.

 

 Mikor rám mosolygott, annyira megsajnáltam piros arcát, hogy elmondtam neki a tényeket.

 

-          Igen, Frank….igen, de majd iskola után átmegyek Magához, és mindent elmesélek. – nagyon köszönöm! – felsóhajtott.

 

-          Semmiség. – mondtam megkönnyebbülve.

 

Leültem Enie mellé, és felsóhajtottam.

 

-          Történt valami, amiről esetleg nem tudok? – kíváncsiskodott Enie.

 

-          Nem! - mondtam.

 

-          Oké! – Enie mondta kibámulva az ablakon.

 

A táskámból, az utolsó zsebből kihúztam a „Vadló” című könyvemet, és fél óra múlva, mire odaértem az iskolába végeztem egy fejezettel, azaz harminc oldallal. Egyre érdekesebb volt az a könyv. Ma csak négy órám volt megtartva, az utolsó kettő órán a tanárnő nem volt, mert a nagymamája temetésére ment. Misis Gedis nagymamája sokat betegeskedett, kipirosló arca forró volt a láztól az utolsó heteiben. Pár nappal a halála előtt az orvosok mellrákot állapítottak meg nála.

 

-          Misis Gedist keresem. – mondtam Mr. Paulnak, az igazgatónak.

 

-          Ó, egy kis türelmet, rendben? – mély hangján kérdezte.

 

-          Persze. – halkan válaszoltam.

 

Pár perc múlva Misis Gedis belépett az igazgatói szobába.

 

-          Misis Gedis, - mondtam lehajtott fejjel – részvétem!

 

-          Nos, köszönöm…. ha már itt tartunk a fizika témazáród hármas lett. – szigorúan közölte Misis Gedis.

 

-          Értem, majd kijavítom, és még egyszer sajnálom. – szóltam együtt érzően.

 

-          Köszönöm! – válaszolt magabiztosan és elhagyta az igazgatói szobát, nem sokkal utána én is kiléptem az ajtón.

 

Mikor bementem a tanterembe egy fura képet láttam egy idős kancáról és egy kiscsikóról. Úgy döntöttem nem megyek be az utolsó órára, és azt hazudom majd Mr. Denielnek, hogy az is elmaradt. Értem jött a kocsijával. Mikor kiszálltam az autóból rohantam Bonnie bokszához, és felnyergeltem. Mivel holnap szombat nem kell tanulnom, így egyből a Király-szoroshoz siettem. Bonnienak napról napra kényelmetlenebb a vágtája. Nem értettem, de Mr. Denielnek fogok szólni, ha rosszabb lesz. Mire odaértem a ménes eltűnt. Nem értettem hova járkálnak. Elindultam Bonieval a mezőn, mikor a ló lassabban vágtázott, majd csak ügetett, úgy döntöttem leszállok róla, és a szárat fogva haza sétálok vele. Miután megközelítettük a Király-szoros végét Bonnie kirántotta a szárat a kezemből, és sürgetett, hogy gyorsabban. Ő már ügetett én meg csak kocogva kergettem. A hátam mögül hangos nyerítés törte meg a csendet. Egy hatalmas kanca ágaskodott, tőlem alig két méterre. Elég dühösnek tűnt…

Dzsina

Miközben a mezőnktől nem messze Aurórát és anyukámat kerestem, éreztem az emberszagot így levágtáztam a dombon két fivéremmel, Leonidasszal és Lodusszal, a többieknek megparancsoltam, hogy keressék őket tovább. Amint leértünk az ember és a lova ott sétáltak a mezőn az ösvény felé szaladva. Az első reakcióm egy nagy nyerítés, utána azt egy ágaskodás követte. Nem tudtam mit tegyek, tapossam össze, vagy hagyjam elfutni. Egyáltalán mit keres itt?

 

Az igazi barátság

 Charlotte

 Reszketem mikor megláttam a két méter magas kancát. Most már tudom, kiről álmodok, mormoltam magamban. Nem tettem semmit, csak mozdulatlanul álltam. Arra az egy másodpercre megfordítottam a fejem, hogy megnézzem, hogy van Bonnie … nyomát sem láttam, mivel a fák között elrohant. Mikor visszanéztem az ágaskodó kancára dühösesen nézett rám és védelmezte a mögötte idegeskedő két mén vadlovat. Amikor a távolból hangos nyerítések hangzottak a kanca elvágtázott. Bonniet hívogattam, de nyoma sem volt, így hazagyalogoltam. Anyukám várt engem a verandán.

 

-          Szia, Anyu! – megöleltem.

 

-          Szia, Drágám…hol hagytad Bonniet? – nézett rám mérgesen.

 

-          A bokszában van. – válaszoltam, és mentem volna fel a szobámba, de anyukám megállított.

 

-           Drágám, az a helyzet, hogy láttalak kivágtázni Bonnieval, de gyalog jöttél haza. Nos, hol van? – nézett rám két kidülledő szemével.

 

-          Hát, az úgy történt…az egész történetet elmeséltem anyukámnak.

 

-          Anya első reakciója az volt, hogy – keressük meg Bonniet, és ha a vadlovak szétrúgják? – aggodalmaskodott és a szívéhez kapott.

 

-           Jó anya, de melyik lóval jöjjek?

 

-          Ami épp van! – szólalt meg, a szemét forgatva.

 

-          Ami van?...de az Lion!? – félelemmel néztem édesanyámra.

 

-          Igen, hisz ő is egy ló, nem? – nevetett.

 

-          Igen, de a vágtája gyors, kényelmetlen és a nyerge nem tart meg. – siránkoztam.

 

-          Jaj…kis butus. – anyukám felnevetett, - na, nyergeld fel.

 

-          Oké. – mondtam.

 

Felnyergeltük a lovakat és gyors vágtába kezdtünk. Én jóval anyukám előtt mentem, mivel annyira gyorsan száguldott Lion. (nem is csodálom, hisz Mr. Deniel alig törődik vele. ) Mikor már tíz perce vágtázott alattam Lion, éreztem, hogy ezt nem fogom bírni soká. Anyukám leelőzött Towerrel. Hiába kiabáltam anyukámnak, hogy nem bírom, meg sem rezzent neki. Lion átugrott egy kidőlt fát, és leestem. Mellettem egy kisebb szakadék volt, ahová gurultam. A legmélyebbik részen feküdtem eszméletlenül. Mikor magamhoz tértem már besötétedett. Szörnyen szeles volt az idő.

 

-           Ha, most vettem volna fel kobakot, nem történt volna ez így. – mormoltam magamat hibáztatva.

 

Gondoltam rá, hogy anyukám kerestetni fog, de mivel sötét volt nem nagyon tudtak keresgélni. Mikor elindultam volna tüzelő fáért, eszembe jutott, hogy Lion hátán ültem.

 

-          Jézusom, Mr. Deniel mit fog erre mondani? – egyszerre két lovat „vesztettem el”.

 

Mikor összeszedtem néhány tüzelőnek való fát, annyira besötétedett, hogy nem találtam vissza a kissé szélvédett szakadékhoz. Így letáboroztam egy fenyőfa alá, hol egy kis tüzet gyújtottam.  Lehunytam a szemem, majd volt egy látomásom. Egy kiscsikó, és egy idős kanca vágtázott végig egy fával teli erdőben. A kiscsikó sovány volt, az idős kanca kimerültnek tűnt. Mikor vége lett a látomásomnak, egy hangos nyerítés csapta meg a fülemet. Elindultam a nyerítés hangjának irányába, és megpillantottam azt a kimerült kancát, ki az álmomban szerepelt, és a kiscsikót is. A kancára rádőlt egy kisebb fenyő. Szerencsére nem okozott komoly sérülést. Néhány karcolás volt az oldalán, amely akár két nap alatt is rendbe jöhet. Leültem mellé, és megijedt. Én megnyugtató hangokkal beszéltem hozzá. Meg is nyugodott. A kiscsikó mindig riadt volt, de egy idő múlva oda feküdt mellém melegedni. Éhes, kimerült volt és nagyon kiszáradt. Reggel majd hazamegyek velük és megetetem őket. Majd elviszem őket a Király-szoros végéig, ott elvágtázhatnak. Én is lehunytam a szemem. Reggel, amikor felkelt a nap, mind a ketten ott feküdtek.

 

-           Tehát ezt most nem álmodtam! – sóhajtottam.

 

Leszedtem az idős kancáról a kis fenyőfát, és felkeltettem őket. Azok pedig követtek. Mikor hazaértünk adtam az idős kancának szénát, lédús almát, és sárgarépát. Egyből felfalta. Még ő majszolta az elétet ételt, addig kirohantam a csikóhoz egy kis tápszerrel, amit az orrához tettem, hogy megszaglássza. A csikó szívesen itta a meleg tápszert. Amikor végeztem elengedtem őket. Rohantak az erdő felé. Én felugrottam Towerre, és utánuk vágtáztam. A Király-szoros felé tereltem őket. Tíz perc lassú vágta után végre megérkeztünk. Megláttam a ménest, köztük a vezérkancát is. Róla álmodok minden egyes este. A kiscsikó minden energiát felhasználva az édesanyához sietett. Az idős kanca pedig, mintha beszélt volna a vezérkancával, és megértette vele, hogy az én segítségemmel maradtak életben.

 

Dzsina 

A távolból Auróra hangját hallottam, és az illatát éreztem, de egy kicsit mögötte az emberszagát is. Mikor anyukám és Auróra megjelent a szoros végéből nagyon megkönnyebbültem. Körbevágtáztuk őket. De az ember is ott állt a szoros végében. Most nem is figyeltem az emberre, inkább végignéztem Aurórát minden rendben van –e vele. Az ember nem jött közelebb csak bámult. Az anyukám elmondta, hogy az ember segítségével jutottak haza, sőt ha az ember nincs is mind a ketten odalesznek. A társaimnak elmondtam mi is történt, és egy egyszerű nyerítéssel kifejeztem, hogy az ember megmentette a vérvonalunkat, így körbe vágtáztuk őt.

 

Charlotte

Nagyon megijedtem mikor az egész ménes felém közeledett. Nem voltak dühösek, sőt kifejezetten örvendezve vágtáztak felém, miközben fejüket jobbra-balra himbálták. Belökdöstek a mező közepére szép finoman, és hangos nyerítéssel, és nagyon gyors vágtával kifejezték köszönetüket. A vezérkanca volt a legszebb közöttük, a legbölcsebb, és a legerősebb. Mikor két perces vágta után már csak ügettek, végül léptek. Majd már csak legeltek. Tudtam, hogy engem már nem bántanak, és itt biztonságban vagyok. Hozzá értem egy gyönyörű ménhez. Ez egyáltalán nem zavarta őt. Elterveztem, hogy Towerrel visszamegyek a farmra és hozok az összes lónak egy kis csemegét. Tower egy fokkal lassabb volt, mint Bonie, de idősebb is. Mikor hazaértünk Towert kikötöttem és répát, almát tömtem egy zsákba. Visszafele a szoros fele, kicsit tovább tartott az út, a nehéz zsák miatt. Mikor végre megérkeztünk Tower elé a földre helyeztem két almát, és három répát, mivel azt jobban szereti. A vezérkancához indultam és adtam neki almát, répát, méghozzá át is öleltem. Szeretettel, barátsággal szorítottam meg a nyakát. Ő szintén. „Eltűnt minden!” Csak a lóra, ő meg csak rám koncentrált. A kis Auróra törte meg a szeretet dús ölelést. Elvette a sálam. Sálat azért hordok, mert itt a szorosnál, a fával körülvett mezőn erősen süvít a hideg szél. Aurórát elkezdtem kergetni. A kancán látszott, hogy először ideges volt, de észrevette, hogy mind a ketten jól szórakozunk. Így nem hívta vissza maga mögé Aurórát. Mikor végre visszaszereztem erős, apró fogai közül a sálat, tiszta nyál lett a jobb felső sarkában. Nem voltam dühös, csak nevettem. A répát és az almát elosztottam a lovak között. Az erősebb méneknek dupla annyit adtam, mint a kancáknak.

 

-          Most már megbíznak bennem! – suttogtam magamban.

 

Felültem Towerre és elhatároztam, hogy megkeresem Bonniet és Liont.

 

-          Mit tennék, ha a helyükben lennénk? – gondoltam magamban.

 

-          Hát persze az almafákkal teli mező! – pattant ki a fejemből a gondolat.

 

A Király-szorosnál tempós vágtában megyünk, öt perc alatt odaérünk. Towert ügetésből vágtába ugrattam.

 

-          Itt vagyunk! – mondtam örvendve.

 

Bonnie és Lion ott ette a fáról az almát. Towert is odaengedtem hozzájuk. Ő is ette azt a finom gyümölcsöt. Még én is odaszaladtam és letéptem a fáról az almát. Hatalmasra nyitottam a számat és beleharaptam. Olyan lédús volt, hogy lé lecsöpögött a fűre, ami nekem a térdemig ért. Megfogtam a három lovat és felültem Bonniera. Vágtába ugrattam a három lovat. ( Így még soha nem ültem lovon, hogy mind a két oldalon még két ló vágtázik. ) Anyukám mikor meglátta, szeméből a könny a nyakán folyt tovább. Mr. Deniel odament mellé, és a hasára tette a kezét, ami már anyunak gömbölyödött. Mind a ketten örvendve integettek. Megállítottam a lovakat.

 

-          Anya kétségbeesetten kiabált. Jól vagy?

 

-           Igen, persze. – mondtam.

 

Középre irányítottam Liont és ráültem. Lion volt a legidősebb, és a leggyorsabb.

 

-          Mr. Deniel anyukám fülébe súgta – Anya lánya!

 

Vágtába indítottam őket, és könnyített ülésben, rátámaszkodtam Lion nyakára. Talán elértük a 60/óra sebességet is. Mikor már alig öt méter volt az istállóig ügetésbe fogtam őket, végül lépésben. Megálltak. Mr. Deniel megfogta a három lovat, és magamra hagyott édesanyámmal.

 

-          Anya, nem is tudod mi történt velem….- kezdtem bele a mondatomba, mikor anyukám közbevágott.

 

-          Szívem! Kérlek, ne menj többet a Király-szoros közelébe. Most már szinte egész nap ott vagy. – mondta, és egyáltalán nem kímélt.

 

-          De, anyu! – szóltam.

 

-          Nem-nem. – vonogatta a fejét anya.

 

Mivel már nyolc óra volt, lefeküdtem aludni. Csak az járt a fejemben, hogy holnap rá –e ülhetek az egyik vadlóra a szőrén. Amikor elaludtam, nem sokkal két óra után egy durranás hallatszott. Én halkan leszaladtam Boniehoz, és szőrén megültem. Elmentem a Király-szoroshoz. Szerencsére messzebbről jöttek a lövések. Körülnéztem Bonnieval. Nem találtam senkit és semmit. Mire hazaügettem Bonnieval, az istálló felgyulladt. Bonniet szabadon engedtem. Elvágtázott. Bementem a többi lóért. Towert és Liont is sikerült kimentenem az istállóból. A másik három lovat is kiengedtem, majd szóltam anyunak és Mr. Denielnek, ők meg a tűzoltóknak. Mr. Deniel odafutott hozzám.  

 

-          Charlotte, jól vagy? – kérdezte izgatottan.

 

-          Igen, apa. – és felmosolyogtam.

 

-          Jól van, Kicsim. – és egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra.

 

 Mikor anyu felé indult visszanézett.

 

-          No, és a lovak? – nagyon megijedt.

 

-          Ők nagyon jól vannak. Elengedtem őket. – mondtam.

 

-          Az jó megoldás volt. – nyugodott meg.

 

Egy fél óra múlva megjöttek a tűzoltók. Mielőtt lefeküdtem volna aludni, elgondolkodtam honnan jöhetett a puskalövés? Édes anyukám minden apró neszre is felébred. De, ha nincs az a puskalövés, a lovak megpusztultak volna a nagy tűzben. Mikor szép reggelre virradt, gyalog elindultam a méneshez. Mikor odaértem hozzájuk a kanca megbökött. Én a szemébe néztem, és hatalmas lángokat láttam. Ez nem lehet! Te voltál. Te jelezted a tüzet. Miattad élnek a lovak. De honnan jött a puskalövés? Talán te akartad, hogy halljam? – beszéltem magamban.

 

Dzsina

 Volt egy előérzetem. A kislánnyal kapcsolatban. Ezért hallattam vele egy puskalövést. Pár perc múlva megjelent. Láttam az aggodalmat az arcán. Aggódik értünk. – nyerítettem fel. Megkönnyebbült mikor meglátott minket. Végül hazament. Remélem, megmenekülnek a lovaik. Pár másodperc múlva a hat ló felvágtázott az almafával teli rétre. Én is megkönnyebbültem. Másnap reggel a lány belenézett a szemembe. Elmagyaráztam neki, hogy én figyelmeztettem. A kislány nagyon csodálkozott.

 

Öröm és bánat
Charlotte

 

 Mikor reggelre felkeltem anyukám hangját hallottam.

 

-          Nem mehetsz a Király-szoroshoz! – mondta suttogva.

 

Kiszaladtam édesanyámhoz, de ő aludt. Nem szokott ijesztgetni. Felöltöztem és az első dolgom az volt, hogy Bonnieval a szoroshoz menjek. Oda is mentem. Leszálltam és a vezérkanca szintén az orrával bökdösött. A szemébe néztem. Anyukámat láttam és aludt. Közben magamat, és édesanyám hangját hallottam.

 

-          Te voltál? – kérdeztem.

 

-          Nem kellett volna idejönnöm. – futottam és megköszöntöm a kancának. 

 

Bonniera ültem és elkezdtem vágtázni. Végül csak ügettem. Megláttam egy ragadozót.

 

-          A kiscsikó! – kiabáltam.

 

 Visszafele indítottam vágtában Bonniet. Mire odaértem a csikó felé settenkedett a ragadozó, ki a mező szélén játszott.

 

-          A kiscsikó! – kiabáltam még egyet.

 

Bonniet ágaskodásra kényszerítettem a ragadozó felé. A ragadozó elment. De én leestem miközben Bonnie ágaskodott. Bonnie nem szaladt el.

 

-          Nézte jól vagyok –e.

 

Nem volt nagy a baj. Beütöttem a hátam, ennyi volt az egész.

 

-          A kanca tudta, hogy visszajövök. – gondoltam magamban.

 

Hazamentünk Bonieval. Ezen a napon otthon ültem tanultam, lepucoltam Bonniet és Liont, anyukám pedig Towert. Hamar eltelt ez a hétvége is. Reggel korábban keltem, hogy befejezzem a tanulást. Alaposan elolvastam a biológia tankönyvben lévő hat anyagrészt. Felmondtam magamban.

 

-          Kérlek, Dzsina! Segíts, hogy a témazáróm ötösre sikerüljön! – kérleltem a kancát.

 

Frank már várt az iskolabusszal. Elköszöntem anyától és Mr. Denieltől. Rohantam keresztül a nagy legelőkön, hogy elérjem az iskolabuszt.

 

-          Jó reggelt Frank! - köszöntem és mosolyogtam.

 

-          Szervusz, Charlotte! – üdvözölt. Nincs kedved a lovakról beszélgetni? – kérdezte, és a szeme csak úgy csillogott.

 

-          Nézze, Frank! Tudom mennyire kíváncsi. Én is az vagyok sok mindenre, de nem említhetem azt a ménest senkinek, és még magának sem.

 

-          Sajnálom! – néztem a buszból kifele.

 

-          Ugyan már, semmi gond Charlotte. – nevetett fel Frank.

 

 Ma csak négy órám volt a suliban. Mikor hazaértem anyukám nem volt otthon csak Mr. Deniel.

 

-          Szia, apa! – köszöntem.

 

-          Anya hol van, nem tudod? – kíváncsiskodtam.

 

-          De. De igen tudom! – mondta miközben fel-alá mászkált.

 

-          Apa?! – vártam a választ.

 

-          A korházban. – nézte a talajt.

 

-          De miért? – csordult ki a könnyem.

 

-          Mert nemsokára hazajön a húgoddal. – mosolygott rám, és mélyen a szemembe nézett.

 

-          Hú, na, ne. Istenem! El sem hiszem…ó. – szorosan megöleltem apát.

 

-          És hogy van? – erre várok választ én is Charlotte.

 

-          Rendben! – és rohantam a szobámba.

 

Ledobtam az iskolatáskát és Bonniehoz rohantam. Felnyergeltem, és elindítottam a korház felé.

 

-          Üget! – mondtam hangosan.

 

Mikor a korházhoz értünk kikötöttem Bonniet. Mikor beléptem volna a korház ajtaján, összeestem. Látomás! A vezérkanca és egy mén még réges-régen egy mezőn legelt. De jött egy farmer ki a mént elfogta. A kanca nem tudott mit tenni, főleg a forró nyári napsütés miatt.

 

-          Most a mén egy farmernél van! – jelentettem magamnak.

 

-          Rendben kanca! – mosolyogtam.

 

-          Holnap megkeressük. – felcsillant a szemem.

 

-           Elnézést!? –szóltam egy ápolónőnek.

 

-          Tessék? – kérdezte.

 

-          Nem érkezett egy terhes kismama ebbe a korházba?

 

-          De igen. A neve Lussy? – kérdezte.

 

-          Igen! – feleltem határozottan.

 

-          A nyolcas szoba.

 

-          Hálás vagyok, köszönöm! – bólogatva mondtam.

 

A látomás miatt még kissé szédültem, de mikor benyitottam a szobába, és megláttam anyukámat, teljesen elfelejtettem mindent.

 

-          Anya, ugye húgom lesz?

 

-          Igen! – szólalt meg.

 

-          Már a múltkori ultrahangon bebizonyította a háziorvosom.

 

-          Értem. – és mosolyogtam.

 

Bejött egy asszisztens.

 

-          Most már pihennie kell a kismamának.

 

-          Már indulok, szia, anya!

 

-          Szia, drágám! – intett utánam.

 

Hazamentem. Reggel iskola. Így bepakoltam, és nyolckor ágyba bújtam. Ma kicsit korábban kellett kelnem, mert anyu a korházban volt, és apa meg valami fontos megbeszélésen, ezért nekem kellett uzsonnát készíteni a suliba. Ma kicsit előbb szerettem volna az iskolába érni, ezért Bonnieval mentem. Hagytam Franknak egy üzenetet a farm kapujára ragasztva. Mivel lassan le kell aratni a búzát és a szüleimnek be kell segítenem, egy hetes szünet jön egy pár nap múlva. A tanároknak is ugyanúgy van farmjuk, és az osztálytársaimnak is. Ezért ebben a „farmi” iskolában búzaaratásra van egy-egy hetes szünet. Bonniet beraktam az iskolai istállóba. Én pedig felsiettem az igazgatói szobába. Még csak fél hét volt. A gyerekeknek fél nyolcra kell az iskolába lenniük, a tanároknak háromnegyed nyolcra, az igazgatónak negyed nyolcra. Ez volt itt a szokás. Kutatni kezdtem. Az a baj, hogy nem tudom mi után. Valami miatt volt egy dokumentum, amit kerestem, de nem tudom, valójában miért csinálom ezt. Mindegy. Hagytam a vágynak. Tovább kerestem. Fél órája keresem azt a valamit, de hiába. Vetettem egy utolsó pillantás minden dokumentumra. Rendet raktam. Ki akartam lépni az ajtón mire megláttam magam előtt Dzsinát. Látomás! A dokumentum az igazgatóúr kávéja alatt van, kék színű dossziéban. A látomásnak ezután vége volt. Kávé, kávé. Á! Megvan! Kék dosszié. Igen, ez az! Itt van az a valami. Mikor kinyitottam egy eladó lovat láttam a képen. Úristen! Jön az igazgató. A dokumentumot visszatettem a kávéja alá. És elbújtam az íróasztal alá. Csörgött a mobilja.

 

-          Haló, itt Mr. Paul, ki keres?

 

A telefonját szerencsére kihangosította, így le tudtam őket hallgatni.

 

-          Szervusz! Itt Joe.

 

-          Hali, kedves haverom. Na, mit szólsz ahhoz a ménhez? Megéri?

 

-          Én tudom, hogy azt a két millió dollárt már letárgyaltuk, de előlegnek csak a felét tudom kifizetni, nem gond? Később a másik felét.

 

-          Ugyan! Semmi gond.

 

-          Amúgy hol fogtad? Az legyen az én titkom, oké?

 

-          Persze! És nagy kacagásba kezdtek.

 

Az igazgató kiment. Én addig lementem az osztályomba. Két barátnőm már ott ült.

 

-          Charlotte! Milyen lesz a kémiadolgozatod? – kérdezte Enie.

 

-          Nem tudom, tied? Négyes-ötös között.

 

Nagyon irigyeltem Eniet, mert nagyon okos volt, jó tanuló. Amint az iskola véget ért, felpattantam Bonniera, és igyekeztem a Király-szoroshoz. Odafele volt egy látomásom!

 

-          A kancát Dzsinának hívják. Mondtam magamnak.

 

-          Az szép név. – mosolyogtam.

 

 A látomásom folytatódott. Két fickó, köztük Mr. Paul, az igazgató lóháton kergeti Dzsinát. Mivel a farm két lépésre volt, Lionra lecseréltem Bonniet, mert kétszer gyorsabban odaérünk Lionnal. Ott is voltunk egy szempillantás alatt. Már késő…….. Lasszó segítségével Dzsinát elfogták. A kanca erőből küzdött, de hiába. Rám nézett, s arra kért, hogy vigyázzak Aurórára, de tudtam, hogy utánuk kell mennem. Mi legyen Aurórával, hogy jelezzem a ménesnek, hogy vigyázzanak a csikóra? Leonidász és Lódusz volt a legmegbízhatóbb, a két fivér, ezért rájuk bíztam. Majd Lionnal ügetve követtem Dzsina befogóit. Dzsina még mindig küzdött. Láttam Mr. Paul farmját. Ott volt Auróra apja, Amarok. Hihetetlen szép volt. Dzsina és Amarok megismerték egymást. Tervet fontolgattam a fejemben. Most eléjük vágok, és kiszabadítom Dzsinát, sötétedéskor pedig visszajövök Amarokért. Hatalmas sebességű vágtára kényszerítettem Liont. Eléjük vágtam és ágaskodott egyet Lion. Erre ijedtükben elengedték a lasszót. Dzsináról leszedtem a köteleket és visszakísértem ügetésben a méneshez. Az egész ménes nagyon hálás volt. Egy-két órára hazamentem és lepucoltam az istállóban a lovakat, majd mind a hatot Lion kivételével megfutattam. Liont viszem este Amarok kiszabadítására, így pihennie kell. El is ment az a két óra és Liont felnyergelve siettem Amarok segítségére.  Nem tudom mennyire szelídült meg, ezért vigyáznom kell vele, hiszen egy hatalmas vezérmén. Kitudja mire képes, a saját biztonságáért.

 

-           Na! Itt vagyunk. – mondtam Liont simogatva.

 

Lion jó ugró, úgyhogy egy másfél méteres kerítést simán átrepül. Nagy sebességű vágtából egy másodperc alatt átugrotta a kerítést. Amarok dühös volt, de bementem a bokszába és megnyugtattam.

 

-          Na? Felismersz? – én mentettem meg Dzsinát.

 

A mén megnyugodott. (A lovak nevét a látomások miatt tudom.) Azután kivezettem a mént és hozzákötöttem a western nyereghez. Szép nyugodtan, lassú ügetésben vezettem el a Király-szoros melletti réthez. A ménes egy ideig ott legel, Dzsina parancsára, mert a szorosban már alig 2cm-es fű van. Azon a réten pedig még combig ér. Amarok látta a ménest. Elengedtem….

Dzsina
 

 

Legeltem és vártam. Közben Aurórát figyeltem. Csak vártam a lányt és Amarokot. De közben egy pillanatra levettem Auróráról a szemem. ELTŰNT! Az egész ménest elküldtem a keresésére én meg itt vártam a lányt és Amarokot. A ménes visszajött. De sehol nem találták Aurórát. Hangot hallottam és a lány és Amarok illatát éreztem. Egy perccel utána láttam is őket. Amarok idevágt

Oldal: Dzsina, a legkülönb
Saját Szerzeményeim - © 2008 - 2025 - sajatszerzemeny.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat