My World: 
Tizenéveseknek ajánlom. Egy problémás kamasz lányról szól ez a történet. 

1.    fejezet

 

„Miért nem lehet nekem is egy normális életem?” – gondoltam magamban a földrajzóra közepén. Tizenöt éves vagyok, és mégis úgy bánnak velem, mint egy óvódással. Sőt ennél rosszabbul. Mintha csecsemő lennék. A szüleim nem hagyják, hogy úgy öltözzek, ahogyan szeretnék, azt sem engedik, hogy elmenjek a haverokkal moziba. Jut eszembe, nekem nincsenek is barátaim. És ez mind a nevetséges külsőm, no meg a totálisan idegesítő szüleim miatt van. Már este nyolckor aludnom kell.
- Akkor is ez a modern világ, nem a középkor! – kiáltottam fel, az óra kellős közepén. És csak akkor tűnt fel, hogy most nem otthon vagyok, hanem a világ legunalmasabb óráján ülök, amit Mr. Frigyes tart.
A neve elég viccesen hangzik.  Felkészültem a beszólásokra a legutóbbi mondatom miatt. 

- Héj! Mivel a copfjaid csak úgy szétállnak, és úgy nézel ki, mint egy ágról szakadt, szerintem jobb lenne meghúzni magad, kis ovis! – szólt Emett a hátsó padból. A kis ovis kifejezés már két éve megragadt rajtam. Ezek mellett még vagy öt osztálytársam kigúnyolt az elhangzott mondat miatt.
- Ennél már csak nem lehet rosszabb ez a mai nap! – reménykedtem. De elindultam az ebédlőbe. Nem adnak olyan finom ennivalót. Ma húsleves van és pizza. Mögöttem Trish igyekezett a neki foglalt helyre leülni.      Trish elég fura lány. Egy rock együttesben a gitáros. Indultak számos versenyen. Sajnos náluk voltak jobb előadóművészek, így nem nyertek sehol. Amúgy Trish néha kedvesen odaszólt hozzám. Egyszer például azt is mondta, amikor épp kinevettek, hogy –Fel a fejjel Száráh. Igazán kedves lány. Sajnos nem barátkozik velem, ami elég érthető. Mentem a sorok között. Mindenki nézett utánam és mondta: - kis ovis. Majd Donna, az iskola legmenőbb és legidegesítőbb hárpiája leöntött az ebédjével. Nagyon kínos volt. Aztán kibírtam a testnevelés órát, és a matematikát, abban a göncben, amiből csak áradt a húsleves szaga. Majd gyalog mentem haza. Anyukám egyből rohant oda, és mint egy élősködő rágta a fejemet, hogy meséljem el mi történt ma az iskolában, és miért vagyok elázva. Én nagyon szeretem az anyukámat, de egyszerűen képtelen felfogni, hogy nem három éves vagyok. Miközben anya folyamatosan nyomta nekem a szöveget, muszáj volt kinyögnöm az igazat, amit már több éve meg kellett volna tennem. 

- Anya, már nem vagyok gyerek, felejts el engem! Miért nem tudsz leszállni rólam? – kiabáltam, közben folytak a könnyeim- nézz már rám, hogy nézek ki? Nem alakíthatok magamnak saját stílust. Anya tizenöt éves vagyok, könyörgöm. Hagy nézzek ki legalább annak, és hagy lehessen olyan az életem, mint amilyen a többieknek van.
Anya csak hallgatott.
- Na! Pont ezt a reakciódat vártam. – indultam az ajtó felé szomorúan és dühösen.
 Aztán anya vékony hangján megszólalt: azért álltam így a dolgokhoz, mert nem akartam elveszíteni az icurka-picurka lányomat. Olyan hamar megnőttél. Nem akartam, hogy megváltozzon az életünk. De be kell látnom, hogy tévedtem. Nagyon sajnálom, tényleg szívből. Ahogyan láttam anyut sírni és lerogyni a kanapéra…nem is találtam szavakat.
- Anya. Én mindig a kislányod leszek. – öleltem át az anyukámat. De kérek, hagy legyek végre tizenöt éves. Kérlek!
- Jól van. Most menjünk vásárolni. – kacsintott anyu.
- Ezt most komolyan mondtad? – lepődtem meg.
- Igen, indulás! – vette ki a pénztárcát anyu a fekete, fényezett bőrtáskájából. Nagyon izgatott voltam, ugyanis mindig turkálóból vettük meg a nevetséges ruháimat. De most elmentünk egy butikba. Nagyon drágák voltak a ruhák, mert márka jel volt rajtuk. Lehet, hogy a minőségük valamivel jobb, de ezt nem igazán értem. De most megpróbálok koncentrálni arra, hogy melyik ruhadarabbal bővítsem ki a szekrényemet. Vagyis, milyen ruhákra cseréljem le a régieket. Tetszettek a fodrosak, a flitteresek, a mintásak, az egyszerűek. Szinte mindent megvettem volna. Megláttam egy gyönyörű ruhát. Gyönyörű egybe részes szoknya volt. Fodros, csillogó. Nagyon drága volt. De spórolok rá. Anyuval vettünk pár nadrágot, illetve szoknyát, és pulcsikat, trikókat is. 

- Anya, most már menjünk! Nagyon köszönöm. – mondtam fáradtan anyunak.
- Ugyan, ez a legkevesebb szívecském. – és kaptam egy nagy puszit.
- Remélem, nem álmodom. – mondtam anyunak.
- Ez nem álom, hanem a valóság. – nézett rám anya a barna szemeivel.
Mikor hazaértünk máris gondolkodtam mit vegyek fel holnap. A hajamat is igazgattam. Kialakítottam a holnapi viseletemet. Reggel igyekeztem az iskolába, mert késésben voltam. Amikor a folyósóra kellett volna lépnem, akkor nem voltam elég bátor hozzá. De mögöttem megjelent egy kb. velem egyidős fiatalember. Nagyon helyes tekintete, és gyönyörű kék szeme volt.
- Szia. Az én nevem Breth.
Uram, Isten. El sem hiszem, hogy megszólított. Most mit mondjak? Csak úgy kapkodtam levegő után.
- Hello. Én Száráh vagyok. Még új vagy a suliban? Mert nem igazán láttalak erre. – kíváncsian kérdeztem és izgatottan vártam a válaszát.
- Igen, új vagyok. Szép neved van. Ez az első napom. Nem tudod, hol van az első osztály?
- Te is elsős vagy? Képzeld én is. Melyik osztályba jársz? – kérdeztem kedvesen.
- A „c”- be.
- Én is! – kuncogtam.
- És elkísérnél oda?
- Persze.
Mentünk végig a folyósón. Mindenki engem nézett az új külsőm miatt. Nagyon furán éreztem magamat. Bár bevallom egy kicsit jobban esett, hogy nem köpdöstek mellém, és nem lökdöstek. Végül a hajamat egy egyszerű kontyba fogtam. Az első óránk kémia volt, és most jutott az eszembe, hogy semmit nem készültem a dolgozatra. Azon kezdtem el gondolkozni, miért ne lehetne könnyebb az élet? Miért ne szállhatna egyszerűen a tanagyag a diák fejébe? Minden sokkal könnyebb lenne. De ez itt a valóság. Én pedig kis sem nyitottam azt a vacak könyvet. Az a legrosszabb, hogy kitűnő tanuló vagyok. És most egyből egy karó az új külsőmhöz nem illene. Anyu mit fog mondani? Viszont a miatt is szekáltak, hogy stréber vagyok. Mielőtt elkezdtük volna írni a dolgozatot az új tanuló bemutatkozott a kémia tanárnőnek, Mia Wendernek. A tanárnő nagyon örült az új diáknak. És ami a legjobb, hogy mellém ültette. Még sokan nem tudtak hinni a szemüknek az új külsőmet illetően. Azt hittem, hogy nem lesz több szekálódás, de szünetben kezdődött minden előröl. 

- Hello. Anyu megengedte, hogy vegyél néhány göncöt? – kacagott Donna.
Egy ideig gondolkoztam mit mondjak, de rájöttem, hogy ennek véget kell vetnem, tudtam, hogy a saját sarkamra kell álljak.
- Igen, Donna. Vettem néhány új ruhát. – néztem lenézően.
- Uram Isten! Te megszólaltál. – kuncogott Donna, - no és mi ez az új külső, ha már beszélgetsz is a diáktársaiddal? 

- Ez egy új világ kezdete, és ez az én világom lesz Donna, nem a tiéd! – mérgesen húztam a számat, majd megfogtam egy Colas flakont és leöntöttem Donnát.
- Opsz, a sminked drága Donna. – hangos nevetésbe kezdtem.
Donna csak úgy rohant a lány WC-be. Én meg felemelt orral továbbsétáltam.
- Szia Breth! Jössz ebédelni? – érdeklődtem az új diáktól.
- Igen, mehetünk. – mondta Breth.
Mikor Brethel ebédeltem elhittem, hogy egy új élet kezdődik, hogy adódott egy új lehetőségem, és ennek a résznek a címe, AZ ÉN VILÁGOM!

 2. fejezet

Most megismertétek a történetem elejét. A folytatás rengeteg titkot és hazugságot tartalmaz. Sajnos mindenhol én vagyok a középpontban. Donnát nagyon sok mindennel megsértettem. Már többször rángatta be a szüleimet az igazgatónő. Az anyukám sok mindent meg akart tiltani nekem, de úgy tettem, mint akinek fel sem tűnt, hogy beszél hozzám. Több mint két hete az új oldalamat mutattam meg a világnak. A tanároknak, a szüleimnek és Brethnek nem tetszett ez az új „dolog”. Míg mások sokkal jobban kedvelnek most, mint két hete. Rengeteg barátot szereztem. A jegyeim viszont romlottak. Az átlagom 2-3-as. Anyu nagyon szemtelennek és makacsnak tart amióta megváltoztam. De engem nem zavar, nem beszélek vele már vagy egy hete. Apukám meg több mint egy hónapja külföldön dolgozik. Eléggé hiányzik. Brethel meg közeli barátságba kerültünk. De őt sem értem. Folyton csak azt hajtogatja, mennyire kezdek megváltozni. De miért kezdenék megváltozni? Ugyan az vagyok, aki idáig voltam! Más a stílusom, vannak barátaim, és kevesebb időt fektetek a tanulásba. Miért akkora tragédia ez? Szombat reggel anyu hétkor keltett. 

- Jó reggelt. Edd meg a reggelidet.
- Anya, hagyjál már aludni. Menjél ki a szobámból.
- De muszáj korán kelni. Ugyanis elköltözünk!
- Te most miről beszélsz? Ugye csak viccelsz? – mondtam a párnát a fülemre nyomva.
- Nem! Egy szép házat néztem ki. Mellette egy szép tavacskával. Nem volt olcsó, de apukád most elég jól keres. Hazaküldte az összegyűjtött pénzt.
- Anya, ezzel most csak ugratni akarsz igaz? – néztem mérgesen anyura.
- Nem. Kapd össze magad. – sarkon fordult és kiment az ajtón.
- Ezt nem hiszem el!
Eldöntöttem, hogy nekem nem parancsolhat. Elmegyek itthonról. Már szedtem elő a bőröndömet. Összepakoltam, majd egy óra múlva elkészültem. Írtam egy rövidke levelet. Az utolsó mondatom az volt az édesanyám számára: MINDIG IS GYŰLÖLNI FOGLAK! Lányod

Még nem tudtam hová fogok menni. Pár perces habozás után felhívtam Brethet és beköltöztem hozzájuk a szülei beleegyezésével. És meg is kértem őket, hogy a szüleimet ne tájékoztassák arról, hogy náluk szálltam meg. Nagyon megértőek voltak velem. Az első két napban megkedveltem őket. Volt egy cicájuk és egy nyuszijuk. A cica gyönyörű, hosszúszőrű perzsa macska volt. Orra pedig rózsaszín. Nagyon megszerettem. Pimasz volt a neve. Én egyszerűen Jacksonnak szólítottam. Nem tudom miért, de illet rá. A nyuszit Zoénak nevezték. Oroszlánfejű törpenyúl volt. Nem volt se pici, se méretes. Pont jó volt. A cicával hamar megtaláltuk a közös hangot. Ugyanis mind a ketten imádtunk szórakozni. A vendégszoba a „sajátom” volt. Nagyon sokat tettek értem. Valahogy meg fogom hálálni. Iskola mellett szerettem volna esti műszakot vállalni. Kutattam állás után, ám nem találtam. Gondoltam legalább fizethetnék valamennyit a családi kasszába. Miranda és Jeremy elmentek vásárolni, Breth pedig korrepetáláson volt. Addig szétnéztem alaposan a lakásban. Egy kislányról találtam képeket. Aztán ugyanarról a lányról rengeteg albumot találtam. Mindenhol egyre idősebb lett. Olyan húsz év körüli volt az utolsó képein. Nem értettem, hogy miért fogytak el a képek. Nem akartam a legrosszabbra gondolni.  A lány nagyon helyes, barna haja és szeme volt. Legtöbbször copfba fogta. Többféle sportot űzött, és nagyon sok éremmel volt megörökítve. Ezeket az érmeket később megtaláltam egy szekrényben. Porral és pókhálóval borított fiók volt. Nem mertem említeni Brethéknek. De vacsora közben muszáj volt, mert nagyon kergetett a kíváncsiság. Másra sem tudtam gondolni egész nap. Gondoltam nem zúdítom egyből a nyakukba. Kedvesen kérdezgettem előtte őket. 

- Milyen volt a napotok? – mosolyogtam Mirandáékra.
- Hát. hosszúnak tűnt. És eléggé elfáradtunk, ugyanis nagybevásárlásra mentünk. – mondta Miranda a szendvicsét majszolva.

- Értem. Lenne egy kérdésem… - kezdtem volna feltenni a kérdéseimet, de Breth apukája, Jeremy közbeszólt.
- És Száráh! A szüleid mit szóltak, hogy elköltözöl. Mert mi biztosan nem engedtük volna meg Brethnek?! Főleg úgy, hogy nem tájékoztattad a szüleidet a honlétedről.  – nézett kíváncsian Jeremy.
- Az a helyzet, hogy anyunak egy rövidke levélben fogalmaztam meg, hogy továbbállok. És nem kértem engedélyt. – töröltem meg a számat a szalvétámba.
- Ezt most nem mondod komolyan Száráh? – nézett rám Miranda szigorúan.
- De, ez az igazság.
- Akkor a szüleid több mint egy hete nem tudják, hogy mi van veled? Nem is engedték meg?
- Nem engedték meg? – kérdezett rá még egyszer Miranda. Szegény Miranda csak úgy kapkodta a levegőt. – De ezért minket le is csukhatnak Száráh. Szólnunk kell a szüleidnek. Most!
- Nagyon szépen kérlek, hogy ne tedd! – kérleltem.
- Jeremy? Töltenél nekem egy pohár vizet? – kapott a mellkasához Miranda – nem vagyok túl jól.
- Persze! – kapkodva tevékenykedett Jeremy.
Miranda elájult. Hívtuk a mentőket. Elvitte a korházba Jeremy.
- Ez a te hibád! – nézett rám Breth mérgesen.
- Én nem akartam. Ne haragudj. – mentegetőztem.
- Tudhatnád, hogy anya mennyire aggódós. – kiabált Breth.
- Sajnálom.
- Takarodj innen. Ne is lássalak többet. Indulj. Szedd a holmidat.
- De Breth… kérlek. – könyörögtem.
- Indulj! – már annyira hangosan üvöltött, hogy jobban tettem, ha elköltözök, és nem vágok a mondataiba.
Kis idő múlva összeszedtem az összes cuccomat.
- Viszlát Breth! – folytak a könnyeim az ijedtségtől.

Nem tudtam hová mehetnék. Jártam az utcákat. Csakis haza mehettem. Nagyon féltem Brethtől. Nem tudtam, hogy ennyire erőszakos is tud lenni. De rájöttem, hogy nem is ismerem annyira. Tehát irány haza!

 

 3.   fejezet

 Mielőtt elértem volna az utcánkat nagyon rossz előérzetem támadt. A házunk leégett. Csak álltam a kertünk előtt és bámultam a romba dőlt falakat. Mindenhol hamu. 

- Anyu? Apu? – kiáltoztam.
Nem tudtam felfogni mi is történt akkor és ott. Elmentem a rendőrkapitányságra.  Nem kértem időpontot, így nem voltak hajlandóak meghallgatni. Aztán kértem. Csak másnapra voltam behívatott. Ott ültem egy napon keresztül étlen-szomjan. Egy nagy bőrönddel. Elaludtam. Végül én következtem.
- Üdv, Száráh Demics vagyok.
- Üdv, kedves. Miben lehetek a szolgálatára?
- Én tudni szeretném mi történt a házunkkal.
- Cím?
- József Attila utca 13.
- Az égett le két napja. Egy halálos áldozata van.
- Tessék? Uram Isten. Meg-meg tudná mondani az illető nevét?
- Hogyne, kérem türelmét.
- Rendben.
Még vártam el sem tudtam volna képzelni, hogy anyukám vagy az apukám vesztette el az életét a tragédiában.
- Itt is van.
- Oké.
- Jakab Frong.
- Az meg ki?
- Nem az ön hozzátartozója?
- Nem.
- Egy pillanat. Utánanézek.
Nem értettem semmit. Vártam.
-    Meg is van. – szólt az ügyintéző.
Mutatott egy képet. Nem ismertem fel az illetőt. Megkérdeztem, hogy a szüleim korházban vannak –e. Ott voltak. Tájékoztatott arról, hogy melyikben. Az első dolgom volt, hogy odamegyek. Igyekeztem, ahogyan csak tudtam. Mivel nem volt pénzem buszra gyalog kellett mennem. Eléggé fárasztó volt. Se pénzem, se szállásom. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz velem. De szerencsére sikeresen megérkeztem. Egy ápolónőtől kértem útbaigazítást. Megmondta hányadik szobában vannak. Az apukámhoz siettem. Kómában volt. Nagyon aggódtam. Nem hittem a szememnek. Tíz percet voltam mellette. Fogtam a kezét. Csak imádkozni tudtam, hogy élje túl. Anyukámhoz mentem. Anyukámnak nem volt komolyabb baja. Az ápolónő arra kért, ne számoljak be az édes apukám állapotáról. Nem szabadott idegeskednie. Alig vártam, hogy végre beszélhessek az anyukámmal.  Negyedórás várakozás után végre láttam az anyukámat. Pihent, szemei meredten bámulták a fehérre festett falat. 

- Szia, Anya! – köszöntem szomorúan és csak úgy furdalt a lelkiismeretem.
- Száráh? Te vagy az?
- Igen én. – mondtam könnyeket hullajtva.
- Uram Isten. – simogatta az arcomat. – Jól vagy? Hol voltál?
- Ne most! – csitítgattam. – Majd, ha jobban leszel. Nincs semmi bajom.
- Ne tudd meg mennyire aggódtam. Nem tudtam mihez kezdjek. Hol voltál? Csak nem az utcán éltél? – pislákolt anyu.
- Nem Brethnél szálltam meg. De majd ezt megtárgyaljuk.
- Miért tetted ezt velem? Annyira megijedtem.
- Anya, elég furán fog hangzani, de fogalmam sincs. – sírtam.
- Apád hogy van?
- Az mindegy. Gyógyulj meg és mindenre válaszolok. Becsületszavam. – mondtam elmosolyodva.
- De jól van? – kíváncsiskodott.
- Igen nincsen komoly baja. – mondtam szintén lelkiismeret furdalva.
Nem akartam többet neki hazudni, de nem tehettem mást. Ezt az Ő egészsége érdekében tettem.
- Mikor engednek ki? Nem mondták? Nekem nem mondanak semmit.
- Nekem sem mondták anya. De biztos szólni fognak, ha már kiengednek.
- Szívem, légy szíves most mondj el mindent, hogy képzelted, hogy lelépsz? Erre nem számítottam. Főleg nem tőled. Felvetted egy másik arcodat, de nem hittem volna, hogy ennyire mélyre süllyedsz. – kapott szívéhez anyukám.
- Többet nem fordul elő. – hitegettem anyukámat. – Most pihenj!
- Mennie kéne, hölgyem! – halkan pusmogott be az ajtón az ápolónő.
- Máris!
- Most hová akarsz menni?
- Nem tudom anyu, de nem lesz semmi baj. Holnap is bejövök, oké?
- Oké, szia.
- Szia, anyukám.
Mikor elindultam ki a korházból nem tudtam, hogy hová mehetnék.

De csörgött a mobilom. Breth volt az. Nem vettem fel. Megint új életet akartam kezdeni, de nem tudtam, hogy most lesz –e rá lehetőségem. Kaptam második esélyt. Harmadik esélyről még nem is hallottam. Csak reménykedtem. Felhívtam anyukám kollégáját. De sajnos nem voltak otthon. Ajánlott pár embert, hogy hívjam fel. De már nem volt pénz a telefonomon. Elmentem a leégett házunkhoz. Lepakoltam és készítettem a ruháimból egy „kuckó” szerűséget. Nagyon éhes voltam. Már sötétedett. Találtam magamnál 100Ft-ot és elköltöttem meleg péksüteményre. Sajnos alig-alig enyhített valamit az éhségemet. De, ha belegondolok, mit ér 100Ft a mai világban? 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: My World
Saját Szerzeményeim - © 2008 - 2025 - sajatszerzemeny.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat